Írógörcs 5.

Folytatom.. bár nem tudom, meddig.
Nincs már ihlet, nincs már motiváció.
Sorry, ha rossz lett :c 
*Sóhajt*
Sajnálom, hogy erre ilyen sokat kellett várnotok! *Hajlong* 

Gusztustalan.

Minden tiszta mocsok.
El is felejtettem, milyen volt a lepedőm színe eredetileg, mert már mindent átitatott a mélyvörös folyadék. Az ágy, a szőnyeg, a fal, és a kezeim egészen könyékig.. mindent beterített a meleg, ínycsiklandó vér. Undorító, és egyben mámorító. Rosszul leszek, mégis izgatott ha ránézek a szétszabdalt testre, ami előttem hever ájultan. Apró húscafatokban lóg a bőr Angyalka gyönyörű testéről.. A szobát a vér bódító fémes szaga tölti meg. Egyszerre vagyok ettől ijedt, és boldog.. az elmém ketté szakadt.
Ízléstelenül nyestem szét az előttem lévő testet. Legalábbis.. azt hiszem én voltam. Nem emlékszem. De ahogy látom, senki sincs a szobában rajtam kívül, főleg nem olyan, aki könyékig véres lenne.. ezért asszem' tényleg én tettem. A tizenhat, tizenhét sérülés, amit okoztam halálos is lehet. Türelmetlen vulkánként hagyta el Angyal testét az éltető nedv. Nagyon nyeltem, és elborzadtam a látványra. Ezt tényleg én műveltem? De hiszen.. én csak meg akartam vagdosni egy kicsit. Nem ölném meg, ahhoz túlságosan is szeretem. Egyfajta pánik lepte be az elmémet. Most mi lesz, mi lesz? Hagyom meghalni, vagy hívjak mentőt?..
Na meg egy faszt!
Még lélegzetet vettem, hogy újra az irányításom alá vonjam az elmém. Csak nyugi, nincs semmi baj. Még lélegzik, életben van. Nincs ok a pánikra, majd én megoldom. Lemásztam róla óvatosan, és a fürdőbe siettem. Tű, cérna, fertőtlenítő.. szerencsére minden van itthon, amire szükségem van.
Az ágyhoz érve most szorosan kikötöztem Angyal testét. Nincs érzéstelenítőm, és semmi nem garantálja hogy nem fog felébredni miközben épp összevarrom. Valószínűleg pokolian fog majd neki fájni. Ah, de izgi! Látni akarom a fájdalmát!
Újból a csípőjén foglalok helyet, és nekikezdek. Nem izgulok, nem remeg a kezem, semmi ilyesmi. Bár most először varrok össze egy sérülést, sokszor láttam, ahogy anyám csinálta, úgyhogy nem nagy cucc. Felpillantottam, hogy meglássam, reagál e valamit. Hát persze. Összeráncolta a homlokát, halkan morgott valamit. Bárcsak felébredne.. ha meglátná hogy épp összevarrom a hatalmas sérüléseit, talán annyira megijedne hogy sokkot kapna. Ahw, bárcsak..!
Csapzott, véres haja mohón tapadt sápadt, könnyáztatta arcára. Te jó ég.. még így is gyönyörű. Azt hiszem, nekem az összes létező arckifejezése tetszik. De főleg az, amikor édesen könyörög nekem, majd hirtelen a legcifrább káromkodás hagyja el csinos kis ajkait.
Csak 5-6 sebet varrtam össze, amik láthatóan nagyon mélyek voltak. A többit hagytam a francba, kit érdekel. Se cérnám, se türelmem nincs hozzá. Angyal egész végig ájultan feküdt, alig bírtam belőle valami reakciót kicsikarni. Kurva unalmas ez így.
Tehát, amíg az én Csipkerózsikám alszik, én lemostam magamról a vért, és levetettem a mocskos ruháim. Épp öltöztem, mikor hallottam hogy az én drágám felkelt. Sikított egyet, majd kétségbeesett sírásba kezdett. Szinte fuldokolt, annyira bőgött. Ez megmelengette a szívemet.
Elmosolyodtam, és mikor felöltöztem belibbentem hozzá.
Mi ez, mi ez? Mi történik!? Nagyon fáj!
Nyögi kétségbeesetten, a könnyeit nyelve. Próbálta kirántani kezét a bilincsből, de az csak türelmetlen vérszomjjal mart bele vékony kis csuklójába. Ettől ismét hangosan felzokogott.
Elég már, elég! Nem bírom! Kérlek! Segíts!
Ebben a pillanatban rám meresztette hihetetlen kék szemeit. Tekintetét elhomályosította a rettegés, a félelem, az aggodalom. És mintha.. egy halvány reményt is láttam volna. Igen, határozottan.. reménykedve nézett rám. Egészen elámultam emiatt, talán még a szám is nyitva maradt.. Remény? Hogy válthattam ki belőle reményt? Hisz én kínoztam meg, én fojtogattam, majdhogynem megöltem!
Emiatt iszonyú dühöt éreztem. Nem, ebben a szobában nem létezhet a remény. Nem engedem. Azt akarom hogy adja fel teljesen, hogy már ne érdekelje, mit fogok vele művelni! Egy csalfa kis reménysugár nem adhat neki erőt. Nem lehet. 
Ökölbe szorítottam a kezem, és hozzá sétáltam. Láttam, hogy újból  remegni kezdett. Azt hiszem igen csak rémisztő látvány lehettem, mert összevizelte magát. Bár ez előfordulhat amiatt is, hogy már körül belül 22 órája az ágyhoz van kötözve. Nem érdekelt. Mikor odaértem hozzá a hajába markoltam erősen, és a fejét az ágyrácshoz vágtam. Úgy nagyjából ötször. Egészen addig csináltam, amíg már nem visított a sírástól.
Leírhatatlan látványt nyújtott.
Az ágyhoz volt bilincselve, lábai kikötözve, egy melltartóban, és egy rövidnadrágban. A testén különféle ízléses- és ízléstelen vágások váltották egymást. A színes kis cérnákat igazán mulatságosnak találtam, amivel összevarrtam a sebeit. Csuklóiból ömlött a vér, hisz megint addig kalimpált a kezeivel hogy a bilincs teljesen szétmarta a kezeit. Hosszú barna haja vértől mocskosan, kócosan terült el a gyűrött lepedőn. Kék tekintetét elhomályosították a könnyek. Szemei egészen bevörösödtek és megduzzadtak a sírástól. Ajkait már véresre harapta, gondolom így terelte el a figyelmét a többi fájdalmáról.. Mellkasa szaporán emelkedett fel le, miközben a bilincs és a kötelek szorítása ellenére láttam, hogy próbálja magát minél jobban összehúzni, hátha úgy nem tudom bántani. Teste egész ízben remegett, és libabőrös volt. Láttam, ahogy néha nyelt egy nagyot. Gondolom, alig kap levegőt a sírástól.
Nem, ez.. tényleg.. leírhatatlan. Látnotok kéne, amit én látok. Talán betegnek gondoltok, de ez igazán gyönyörű!
Végigsimítottam az arcán, majd egészen közel hajoltam hozzá. Egy ideig csak méregettem fagyos, türkiz szemekkel ijedt arcát, majd egy rövidke csókot nyomtam az ajkaira.
Elérkezett az éjszaka. Miután megbizonyosodtam róla hogy tökéletes biztonságban vagyunk -ajtók bezárva, bilincs és kötél a helyén- nyugodtan zártam be magam után az ajtót, amint kiléptem Angyal szobájából. Aznap este minden lelkiismeret furdalás nélkül feküdtem le aludni. Boldog voltam.
Kimondhatatlanul boldog.